Sajnos elég régen volt az utolsó bejegyzésem, elnézést kérek miatta. Valahogy kedvem sem volt írni, de nem is ment, amikor próbálkoztam vele.
Az a helyzet, hogy sokat gondolkodtam a történeten, és arra jutottam, hogy ha aszerint szeretném alakítani az eseményeket, ahogyan most a fejemben elképzelem, akkor meg kell változtatnom pár (elég sok) dolgot az eddigi fejezetekben. Ezért elkezdem majd újraírni az összes fejezetet. Még sokat kell ötletelnem, hogy mit hogyan alakítsak át, ezért lassan kerülnek majd fel az újraírt fejezetek. A felkerülésük közötti időben viszont ismét rakok majd fel könyvértékeléseket, novellákat, stb. Mi több, itt is van egy új novella. :)
Ezzel a novellával egy érzést, egy hangulatot szeretnék átadni nektek. Egy vers olvasása közben kezdett el megfogalmazódni a fejemben, ez a vers pedig Ady Endrétől a Fekete zongora. Itt el is olvashatjátok, ha szeretnétek, hogy betekintést nyerhessetek egy kicsit a novellám tartalma mögé: Ady Endre: A fekete zongora
Elég rövidre sikerült, de nekem úgysem a hossz a lényeg, hanem hogy jól érezzem magam írás közben. :) Remélem tetszeni fog!
A magányos zongorista
A zongora feketén csillog a halvány megvilágításban. Teste méltóságteljesen nyúlik el a színpadon, billentyűi már sóvárognak az ismerős ujjak tapintásáért. Mesterét várja, hogy végre megszólaltassa őt, és hallathassa gyönyörű hangját.
A nézőtér elcsendesedik, tudják, hogy hamarosan kezdődik az előadás. Mind elegáns ruhában feszítenek, izgatottan néznek a zongora felé. Lassan minden fény elhalványul, csupán a hangszer marad megvilágítva. A figyelem központjává válik, minden ember szemét magára vonzza.
Hamarosan egy fekete öltönybe bújt alak sétál fel a színpadra. A zongorista ellentétes érzésekkel telve megy zongorájához; nyugtalanítja a sok ember, aki mind őt nézi, de már tűkön ülve várja a pillanatot, amikor újra egyesülhet imádott hangszerével. Miután leül, ujjait végigfuttatja a fekete és fehér billentyűkön, meleg mosollyal az arcán üdvözli az érzést, ami mindig elfogja, akárhányszor csak játszik hűséges társán. Úgy érzi egyedül zongorája érti meg őt, csak vele lehet teljes az élete.
Amikor felkészült a melódiára, a megfelelő hangokra helyezi kezét, örömmel viszonozza a zongora hűvös érintését. Aztán lágyan belekezd a szomorú dalba, és lelke ürességét lassan érzések kavalkádja tölti meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése