1. fejezet - Visszatérés

Sziasztok!

Kicsit elkéstem a mai fejezettel, már majdnem éjfél van, amikor ezt írom. Elnézést kérek ezért, sűrű napom volt.

Remélem tetszeni fog nektek az új fejezet. Mondjátok majd el a véleményeteket! :)

Puszi: KilgarraKR

Abban a pillanatban, ahogy a testem becsapódott a földbe, minden elmúlt. Nem éreztem semmit, csak lebegtem. Testetlen alak voltam, ami úszott a semmiben.

Fény vett körül. Az a fajta, amiről mindig is azt rebesgették, hogy a halál után várni fog. Viszont egyik szülőm se volt itt. Nem vártak az „alagút végén”, ahogy azt reméltem.

Valami furcsa érzés fogott el, olyan, amit már régen nem tapasztaltam. Aztán rájöttem, hogy mi az. Nyugalom.

Most, hogy a fájdalom, ami már évek óta a részem volt megszűnt, végre felszabadultam. Nem nyomta többé semmilyen teher a vállamat. Nem kellett senkiért se aggódnom.

Aztán valami megváltozott. Már nem csak testetlen alak voltam. Igazi, élő formát öltöttem.

Meglepetten tapogattam végig a testemet. Nem hittem a szememnek. Életben voltam! Hogyan lehetséges ez?

Nem értettem, hogy hogyan történhetett ez, de nagyon örültem neki. Mosollyal az arcomon nézegettem magam, mert tudtam, hogy nem volt hiábavaló annyit szenvednem. Kaptam még egy esélyt.

Megfordultam, hogy körülnézzek, de valami furcsát vettem észre a hátamon. A fejemet oldalra fordítva próbáltam odapillantani, hátha sikerül megpillantanom a rejtélyes dolgot. Amikor végül megláttam, hogy mi az, meglepettségemben sikkantottam egyet.

Szárnyak voltak a hátamon! Igazi, tollas szárnyak. Hátranyúltam és megtapogattam őket. Habár puhának néztek ki, tapintásra mégis erősek voltak. Gyönyörű színük volt. A szárnyam íve és a tollak széle fekete volt, az összes többi helyen hófehér színt öltött. Nem tudtam betelni a látványukkal. Megpróbáltam mozgatni őket, de sehogy sem akart sikerülni a művelet.

Amikor már megfájdult a nyakam a sok hátrafelé nézéstől, inkább a testem többi részét vettem szemügyre, hátha ott is történt valamilyen változás.

Az öltözékem már nem farmerből és pólóból állt, hanem egy fehér ruha volt rajtam. Fogalmam se volt, hogy miből készült. Ilyen anyagot még sohasem láttam. Szinte mintha élt volna a ruha. A mellrészére sok apró, igazi virág volt tűzve, és amikor odahajoltam, hogy megszagoljam őket, kellemes virágillat szállt az orromba. A ruha pántját a nyakamon lehetett megkötni és szabadon hagyta a hátam egy részét. A ruha fazonja nagyon kiemelte az alakomat. Pont ott tapadt, ahol kell, máshol pedig éppen annyira volt bő, hogy kényelmes legyen. Elégedetten szemléltem magamat. Még soha nem éreztem ennyire szépnek magam.

Mosolyogva fordultam meg, hogy körülnézzek, de amikor egy nő arcával találtam szembe magamat, hamar lefagyott a mosoly az arcomról. Nagyon megijedtem és már éppen futásnak eredtem volna, amikor észrevettem, hogy neki is szárnyai vannak, amik inkább szürkék voltak, mint fehérek. Továbbra is meg voltam rémülve, de most már kíváncsi is voltam. Tudni akartam, hogy mi történt velem, és hogy hol vagyok. Úgy tűnt, hogy ez a nő minden kérdésemre választ adhat.

Félénken pillantottam az arcára, de nem az fogadott, amire számítottam. A nő mosolygott rám. Szeretetteljes mosoly volt ez, az a fajta, amivel az anyukád szokott rád nézni.
A harmincas évei vége felé járhatott, szőke haja lágyan keretezte szív alakú arcát. Kék szeme csak úgy ragyogott boldogságot tükröző arcán. Ajkainak vége felfelé kunkorodott, ahogy megértéssel nézett rám.

Végül összeszedtem minden bátorságomat és megkérdeztem:

-   Ki vagy te?

Pár másodpercig csak nézett rám. Tetőtől talpig végigmért. Arcán elégedettség suhant át. Egy kicsit még mindig tartottam tőle, de ezen az érzésen mostanra már teljesen felülkerekedett a kíváncsiságom.

-   A nevem Helena. Engem küldtek hozzád, hogy útbaigazítsalak és elmagyarázzam a rendszerünk működését. 

-   Pontosan hogy érted azt, hogy a rendszeretek? Milyen rendszer? – kérdeztem.

-   Te még teljesen új vagy itt nálunk. Még semmit nem tudhatsz rólunk. De hidd el, hamarosan megtudod. Ehhez viszont arra kérlek, hogy most kövess!

Nem tudom, hogy miért, de teljesen megbíztam benne. Az egész lényéből olyan pozitív energia sugárzott, amilyet még nem tapasztaltam ezelőtt. Anélkül, hogy többet tudtam volna róla, éreztem, semmi okom nincs arra, hogy féljek tőle. Így hát követtem.

Előttünk egy átjáró magasodott. Pontosan úgy nézett ki, mint ahogy a filmekben szokott. Fehér fényből állt. Helena átsétált rajta és eltűnt a szemem elől. Egy pillanatra megtorpantam. Nem tudtam, hogy mi vár rám az átjáró túloldalán. Aztán eszembe jutottak a földi életem során kihagyott lehetőségeim. Mennyivel jobban alakulhatott volna az életem, ha megragadok minden lehetőséget, amit elém tárt a sors!

Így hát úgy döntöttem, hogy átmegyek. Amikor a testemhez ért, olyan érzés volt, mintha vízben lennék, de én magam nem lettem vizes, így hát haladtam tovább.

Ahogy az utolsó porcikám is átért, meglepetten állapítottam meg, hogy a Földön vagyok. Nem, nem is csak a Földön. A szülővárosomban. Ott, ahol nemrég véget vetettem az életemnek. Még mindig nem tudtam, hogy hogyan lehetek életben, de bíztam abban, hogy később minden kérdésemre választ kapok.

Az egyik legforgalmasabb úton haladtunk végig, és amikor megláttam az egyik osztálytársamat, odaintettem neki, de ő teljesen figyelmen kívül hagyott. Nem értettem. Amikor közelebb ért hozzám, meg akartam érinteni, de a következő pillanatban egyszerűen keresztül sétált rajtam. ’Nem látnak engem. Láthatatlan vagyok mindenki számára.’ – tudatosult bennem.

Habár én láttam őket, akkor sem teljesen úgy, mint régen. Most már láttam a valódi énjüket. Mindegyiküket körülvette az aurájuk. Életemben is tudtam, hogy létezik az aura, de soha nem érdekelt különösebben. Sokan látják kiskorukban, de én még akkor sem észleltem.

Most viszont mindenkit körülvett, különféle színárnyalatokban. Ahogy sétáltam az emberek között, rengeteg színt láttam. Mindegyik szín az emberek jelenlegi hangulatát fejezte ki. Sok vidám színt láttam, de voltak sötétek is. Szomorúan néztem a szomorú emberek auráit. Segíteni szerettem volna rajtuk.

- Megrettentő látni, ugye? Hogy valaki ennyire szenved. - megijedtem a hátam mögött hirtelen megszólaló hangtól. Egy ideje már el is feledkeztem arról, hogy követnem kéne Helenát. Túlságosan lefoglalt az új felfedezésem. - Most már elmondom neked. Azért vagyunk itt, hogy megmutassam neked a világ valódi énjét. Lesznek rettentő és borzalmas, de ugyanakkor csodálatos és megnyugtató élményeid is. Most megláthatsz egy olyan világot, ami eddig rejtve volt előtted.

- De miért én? Hogy kerülök én ide?

- Különleges vagy, Claire! – Egy pillanatra meglepődtem azon, hogy a nevemen szólított, de aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg mindent tud rólam. - Születésed óta olyan tiszta a lelked, amilyen csak nagyon ritkán fordul elő. Mindenképpen szükségünk volt rád.

Még most sem értettem pontosan, hogy miért velem történik ez. Hiszen én is tettem rossz dolgokat. Az igaz, hogy soha nem bántottam senkit se szándékosan, de azért nem voltam egy szent.

A következő pillanatban Helena megfogta a kezem és már egy teljesen más helyszínen voltunk.

- Huh, ezt megtanítod majd nekem is?- kérdeztem kicsit szédülve, de vigyorogva.

- Mindent a maga idejében, Claire.- válaszolta sejtelmes hangon. Jó lett volna, ha végre megtudok mindent, de egyelőre türelmes maradtam.

Körülnéztem. Felismertem a helyet, ahol voltunk. A kórház volt, ahol mindkét szülőm meghalt a balesetüket követően. Apukám halálánál csak kilenc éves voltam, de a bátyám már tizenöt. Az emlék hirtelen ragadott magával.

'- Ne aggódj, Kiscicám!- A becézés hallatán egy kicsit jobb kedvem lett. Ha szomorú voltam, Colt, a bátyám, mindig így hívott. Felemelte a kezét és átkarolt, én pedig hozzábújtam, amilyen szorosan csak tudtam. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlott volna rajta. Lehet, hogy így is volt. - Minden rendben lesz. Apu rendbe jön, és szépen együtt hazamegyünk.

- Megígéred, hogy minden jó lesz?- kérdeztem. A könnyeim kicsordultak a szememből, de Colt odanyúlt és letörölte őket.

- Persze, hogy így lesz! De ha nem, akkor én még mindig itt leszek neked! Örökkön örökké, emlékszel?- biztató mosoly ült ki az arcára. Fekete haja a szemébe lógott, de őt nem zavarta. Kék szemével szeretetteljesen nézett rám. Megbabonázott a tekintete és elálmosodtam tőle.

Átmásztam az ölébe, majd arcomat a mellkasába fúrtam. Egyik karjával körbeölelte a testem, a másikkal a fejemet simogatta és közben megnyugtató szavakat mormogott a fülembe. A hangja különös erővel bírt. Pillanatok alatt elaludtam.

Pár órával később egy nővér jött oda hozzánk. Azt mondta, hogy sürgősen beszélnie kell a bátyámmal.

- Bármit is akar mondani, azt Claire-nek is hallania kell!- jelentette ki Colt, ellentmondást nem tűrően.

- Hát jó, te akartad. - A hangjában semmilyen együttérzést nem lehetett hallani.

Akkor már rosszat sejtettem, de még volt okom reménykedni. Talán csak azt akarja közölni, hogy Apu felébredt és hazamehetünk. Akkor végre elfelejthetnénk mindent, ami eddig aggasztott minket. Végre boldogok lehetnénk.

Ahogy megszólalt, hangszínéből tudtam, hogy sajnos nem így van.

-   Sajnálom, de az Apukátok meghalt. Mi mindent megtettünk, de a sebei túl súlyosak voltak. Részvétem. – Miután ezt elmondta, még egyszer ránk nézett, majd sarkon fordult és elment.

Egy kis ideig fel sem fogtam a hallottakat. Majd ahogy értelmet nyertek a fejemben, hirtelen kitört belőlem a sírás. Átkaroltam Colt nyakát és minden tudtam, hogy minden bánatomat kisírhatom a vállán. Ő volt az, aki mindig is itt volt velem. És most már csak ő maradt nekem.

Ami a legjobban fájt, hogy éreztem, ő is szenved. A mellkasa meg-megrázkódott, szaggatottan vette a levegőt. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, de próbálta előlem elrejteni. Rossz volt látni, ahogy szenved, így hát saját fájdalmam félretéve most én töröltem le az ő könnyét. Megsimogattam a fejét, majd elismételtem ugyanazt, amit ő órákkal ezelőtt mondott nekem.

- Minden rendben lesz Colt. – Átöleltem és a haját simogattam. Próbáltam gondoskodni róla. - Ne sírj! Kérlek szépen, ne sírj! Minden rendben lesz. - Egyikünk se bírta tovább, mind-kettőnkből kitört a zokogás és csak arra tudtunk gondolni, hogy már csak mi maradtunk egymásnak.'

Helena hangja rántott vissza a jelenbe.

- Az lesz a feladatod, hogy átsegíts egy lelket a túlvilágra. Ne félj, egyszerű lesz! – mosolygott rám.

- Ezt ugye nem úgy érted, hogy meg kell ölnöm?- hangomból őszinte rettenet érződött ki.

- Persze, hogy nem! Már semmit se tudunk tenni, látod?- rámutatott egy kisgyerekre. Az arca beesett volt, a haja le volt borotválva és a szeméből eltűnt a gyerekekre oly jellemző csillogás. Üres tekintettel meredt maga elé. Látszott rajta, hogy szenved. Már feladta. Többé nem reménykedett.

Rossz volt látni, hogy egy kisgyerek ennyire elhagyta magát. Segíteni szerettem volna rajta, de tudtam, hogy már semmit sem tehetek.

A következő pillanatban a feje hátrahanyatlott, a szeméből a maradék élet is eltávozott. Üveges szemmel meredt a plafonra és én tudtam, hogy vége. Éreztem. A gépek hangosan sípolva jelezték a kórház dolgozóinak a gyerek távoztát.

A szülők kétségbeesetten rázogatták gyerekük immár élettelen testét. Látszott rajtuk, hogy képtelenek elhinni, hogy vége. Egy világ tört össze bennük abban a pillanatban, hogy a kisgyerek meghalt. Hiszen olyan sok ideig küzdöttek!

Odasétáltam a kisgyerek testéhez és végigsimítottam az arcán. Ahogy a kezem hozzáért, egy, az előbbihez nem hasonlítható gyerek lelke szállt ki a testéből. Tudtam, hogy ő még mindig ugyanaz, mint akit az előbb láttam, de nem akartam elhinni! Neki csak úgy ragyogott a szeme. Majd kicsattant az egészségtől. Örültem, hogy legalább halálában boldog lesz.

Felé nyújtottam a kezemet, de ő habozott megfogni. Hátranézett és akkor megértettem. Félt itt hagyni a szüleit. Ismertem az érzést, én is átéltem már. Most mégsem tudtam semmit se tenni, hogy könnyebbé tegyem neki ezt.

- Sajnos az ő bánatukon már nem segíthetünk. Meg fognak békélni, hidd el! Csak kell nekik egy kis idő. Most gyere velem. Segíthetek neked.

Odasétált a szüleihez, adott nekik egy-egy puszit, és megsimogatta a síró anyja fejét.

Most, hogy elbúcsúzott tőlük, odajött hozzám és megfogta a kezem. Bőrünk érintkezésekor szikrák pattantak ki kezünk közül. Akkor már tudtam, hogy ő még sokra hivatott. Nem egy egyszerű ember volt, hanem olyan, mint én.

Leguggoltam mellé, arcát a két kezem közé fogtam és egy puszit adtam a homlokára. Felemeltem a kezem és végigsimítottam az arcán. Ösztönösen tudtam, hogy mit kell tennem.

Összefontam vele a kezeimet, majd átöleltem. A következő pillanatban halványulni kezdett. Még egyszer, utoljára rám mosolygott, majd végleg eltűnt, de én tudtam, hogy jó helyre került.

Odasétáltam Helenához, aki meglepetten nézett rám. Nem értettem a meglepettségének okát.

- Sokunknak csak sokadszorra sikerül egy lelket átkísérni a túloldalra. Nekem is hónapokba telt. Azért teszteltelek le, mert tudtam, hogy te különleges vagy. De nem gondoltam, hogy elsőre sikerülni fog. – Hangjából teljes ámulatot hallottam ki. Szemeivel tiszteletteljesen nézett rám. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy így kezeljenek. - Mostantól más feladatok várnak rád. Egy felsőbb szintre léptél. Komolyabb feladataid lesznek, de veszélyesebbek is. Úgy gondolom, hogy már felkészültél. Elviszlek a Tanács elé és ők mindent elmagyaráznak neked.

Nem tudtam, hogy mi lehet az a Tanács, de rábólintottam. Most már igazán kíváncsi voltam rá, hogy mi is folyik itt igazából.

Az új feladatomra is kíváncsi voltam. Szerettem volna minél többet segíteni az embereknek, ha már nekem senki se segített.