Angyalszárnyak - Prológus

Sziasztok!

Itt is van az első bejegyzésem. A történetet még régebben kezdtem el írni, de most átdolgoztam és úgy döntöttem, hogy megint megpróbálkozom a közönség elé tárásával. Remélem tetszeni fog nektek! 
Örülnék, ha dobnátok egy visszajelzést. ;)

Jó olvasást!

Prológus

Ahogy lenéztem az alattam elterülő városra, hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Az emberek boldogan sétálgattak a barátaikkal, párjukkal, vagy a családjukkal. Mindegyikük boldognak látszott. Persze tudtam, hogy mindez csak álca. Sose tudhatjuk meg, mit gondol igazából egy másik ember, vagy hogyan érzi magát. Elrejtik a valódi érzéseiket, hogy ne legyenek sebezhetőek mások számára. Titkaikat is csak akkor tudhatod meg, ha igazán közel kerülsz hozzájuk.

Mindenki szomorú, de inkább minden nap felvesznek egy álarcot, mint sem hogy megmutassák valódi fájdalmukat.

Egész eddigi életemben én is ilyen voltam. Mostanra azonban már elviselhetetlenné vált a fájdalom. Túl sok minden nyomasztott és már nem bírtam el ezeket a terheket.

Tekintetemet megint a városra fordítottam. Az utcákon kigyúltak a fények, jelezve, hogy közeleg az est leszállta. Ahogy az apró fénycsóvák kigyúltak, a látkép teljesen megváltozott. Csak úgy ragyogott minden! Akárhova néztem, mindenhol apró fénypontokat láttam. A város nevezetességei fényárban úsztak. A hidak vonalait, formáját és a rajtuk lévő tengernyi autót is kihangsúlyozta a megvilágítás.

Csodálattal telve néztem ezt a gyönyörű várost. A helyet, ahol születtem és nevelkedtem. A helyet, ahol meg fogok halni. Minden emlékem ide fűződik. A jók is és a rosszak is egyaránt. Viszont akármennyire is próbáltam felidézni a jó dolgokat, előbb-utóbb a rosszak mindig felülírták őket.

Ebben a pillanatban ráeszméltem, hogy most fogom utoljára látni ezt a várost. Ezt az országot. Az egész világunkat.

Ennek tudatában egyszerre éreztem magam szomorúnak és boldognak. Nem akartam itt hagyni ezt a helyet. Tudtam, hogy képes vagyok megtenni azt, amire már régóta készültem, de féltem. Féltem attól, ami rám vár.

Persze mindebből az emberek semmit sem fognak észrevenni. Számukra ugyanúgy megy majd tovább az élet, ahogyan eddig is. Mindössze néhányuknak fog feltűnni a hiányom. Mostanra már nem sokan maradtak, akiknek fontos lehetnék.

Az anyukámat már kiskoromban elvesztettem. Autóbalesetben meghalt. Nagyon levert voltam a halála miatt, de a bátyám és az apukám mindig megvigasztalt.

Öt évvel később apukám is követte őt. Egy részeg sofőr elütötte, amikor hazafelé tartott. Borzasztóan szomorú voltam, tudva, hogy már csak egyetlen olyan ember maradt nekem, akit igazán szeretek. A bátyámmal mindig minden bajomat megoszthattam és éveken egymás lelki támaszai voltunk.

De most már ő sincs itt. Egyszerűen eltűnt. Egyik napról a másikra. Nem tudtam hol van, pedig hónapokig kerestem. Minden este az utcákat jártam, hátha egyszer csak előkerül. Mindenhova plakátokat helyeztem el a képével, sok környező városba is ellátogattam, de ő egyszerűen csak eltűnt. Egyik napról a másikra. Nem találtam sehol se. Még az is lehet, hogy ő is meghalt, csak nem került elő a holtteste. Honnan tudhattam volna?

Mindez most már semmit sem számított. Már nem gondolhattam meg magam, ha eddig eljutottam.

Most már itt voltam. Semmi sem állhatott az utamba, kész voltam megtenni, amire már hónapok óta készültem.

Felkészültem a végzetes ugrásra. Azt gondoltam, hogy ezután csak a végtelen boldogság várhat rám. Reméltem, hogy így lesz.

Akkor még semmit sem tudtam. Nem sejtettem, milyen ijesztő kalandok várnak rám. Nem sokat gondolkodtam ezen. Egyszerűen nem tudtam tovább elviselni, hogy tettessem, jól vagyok. Nem tudtam tovább a gyászoló kislány szerepében élni, miközben senki se tudta, hogy mit érzek valójában. Senki nem láthatott be a tökéletes álarcom mögé.

Egy hirtelen támadt erős szél majdnem lelökött az épület tetejéről. Direkt a legmagasabbat választottam, hogy könnyebb legyen az ugrás. És hogy biztosra menjek. Kevésen múlott, hogy nem zuhantam a mélységbe.

'Még nincs itt az ideje. Még nem készültem fel!' - gondoltam.

A szél, mintha csak azt mondaná; 'de, igenis itt van az ideje', újabbat lökött rajtam.

Nem tudom, végül mikor engedtem el a korlátot, de arra eszméltem, hogy zuhanok a semmibe. A táj elmosódott körülöttem, ahogy egyre közelebb értem a földhöz.

Tudtam, nemsokára véget ér. A tudat, hogy nem kell többet szenvednem, örömmel töltött el. Boldogan zuhantam, nem tudván, hogy mi vár rám ezután. Nagyon jó érzés volt, ahogy a szél körbeölelte a testem. Egy utolsó biztató gesztusnak tűnt a természettől.

Olyan érzés volt, mintha repülnék. Soha nem éreztem még ilyet azelőtt. Szó szerint lebegtem a boldogságtól.

A következő pillanatban egy sikoly hasított a levegőbe, én pedig tudtam, hogy közel a vég. Még egyszer utoljára elmosolyodtam, majd a testem nekicsapódott a talajnak, és én végleg elhagytam ezt a világot, minden bánatot mögöttem hagyva.

Végem volt.

Akkor még nem tudtam, hogy ez nem a vég, hanem a kezdet volt. A valódi életem csak most kezdődött.